érzem a szakadást. el fogsz hagyni. tapintható a távolság. végül mégis elbukunk. az első naptól fogva készülök már a pillanatra. figyelmeztetem a szívem, hogy semmi nem tarthat örökké. apró hegeket vés belénk a fájdalom. közénk férkőzik valami hűvös szürkeség, mikor nem figyelünk oda. rettegés fog el, hogy egy nap majd csak a nálam felejtett dolgaid emlékeztetnek, hogy voltunk valaha. a magány karol majd át esténként, miközben monoton kapcsolgatom a tévét. egyedül iszom majd a reggeli kávét, és ülök majd a hideg betonon. de én a vég után is ölellek majd minden álmomban, minden esetlen mozdulatomban eszembe jutsz majd, mikor nincs, aki felsegítsen. magamra hagysz a világgal és az ígéretekkel, hogy majd jobb lesz… pedig tudod te is, hogy semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. visszagondolva rájövök, hogy sosem mondtuk, hogy örökké. pedig számtalanszor szökött már számra a gondolat, de féltem… azért szeretném hinni, hogy te is gyászolsz majd. jussak eszedbe minden hullócsillagról és minden bűnös suttogásról ! gondolj rám, amikor majd nyári estéken vattacukor illatú lesz az égbolt vagy amikor a semmiből elédszalad a boldogság. emlékezz rám úgy, hogy én voltam az a lány, aki megtanított szeretni. úgy szívből, igazán…
