Ösztönösen...

Elérkezünk ugyanoda. Jönnek a problémák. Nem velünk, hanem a világgal. Mikor köztünk minden olyan tökéletes, bármennyire is hihetetlen, és azt érezzük, hogy kettőnké a világ, valami megtöri a boldogságunk.  Valami mindig közénk áll. Félelem reszket a tekintetedben, és bizonytalanság. A tehetetlenség dühe könnyeket fakaszt szemedbe, de nem akarom látni, annyira megrémiszt ez az egész... Ösztönösen menekülnék, ahogy eddig is tettem. Elfutnék a világ és a gondok elől… Mindig is gyáva voltam szembenézni azokkal a problémákkal, melyekben a megsemmisülés lehetőségét éreztem. A világ mindig elérte a célját, és én feladtam azelőtt, mielőtt végleg megtört volna. Esélyt sem adtam  saját magamnak a küzdésre. Jobban féltettem saját kis múlandó boldogságom, melyről eddig úgy gondoltam, hogy bárkivel pótolható…. Most is elfog az émelygés, ha a ránk nehezedő jövőre gondolok. A „ mi lesz akkor, ha…?” kérdések szűnni nem akaró fájdalommal töltik meg a gondolataimat, de próbálok ellenállni. Hiszek magunkban!  Hiszem, hogy már csak Te lehetsz minden boldogságom forrása, és érted végre megéri küzdeni.  Élni akarom az életet, minden nehézségével.  Együtt. VELED!  Nem adom fel, ígérem! A végsőkig kitartok, és mindent megteszek értünk. Ha várni kell  várok rád, ha menni kell megyek veled, ha küzdeni kell , szembeszállok érted bárkivel.  Megmutatjuk a világnak, hogy együtt nincs számunkra lehetetlen. Bármi is történjen, annak úgy kell lennie, hiszen minden okkal történik. Csak azt akarom, hogy érezd, hogy várjon ránk akármi, én ott leszek neked… 

Minden hazugság, kedves

Ideákat teremtünk és hazugságokban élünk. Beérjük a kevesebbel, és hitegetjük magunkat, hogy nekünk csak ennyi jár. Kiszínezzük a történeteinket, hogy arról mesélhessünk, amit mások hallani akarnak. Álomvilágba ringatjuk magunkat, pedig hazugság az egész. Csak szeretnénk hinni, hogy ez így tökéletes . ( persze mindig van egy hang, ami azt súgja, hogy ez nem helyes így, de minden erőnkkel azon vagyunk, hogy elnyomjuk ezt magunkban ) És ez a tömény önámítás megteszi a hatását. Képesek vagyunk bedőlni a saját hazugságainknak, és a szerint élnünk. Aztán jön egy pont, és szilánkosra törik a teremtett világunk, és már nem vagyunk képesek tükörbe sem nézni. Előbb-vagy utóbb, de eljön. Aztán új életet kezdünk, és új ideákat teremtünk. Újrakezdjük. Egyszerűen ilyenek vagyunk. 

Meg akartál menteni...

Meg akartál menteni. Mégis én teszem meg minden egyes alkalommal. Másoktól próbálsz óvni, pedig lehet, hogy magadtól kellene. Én pedig már nem is tudom, hogy kitől kellene távolságot tartsak. Magamtól, tőled, tőle, vagy a világtól?! Félve tekintünk egymásra, tudjuk, hogy nem jó ez így. Valami túl sok, és valami túl kevés. A másiktól várjuk az ítéletet, és a feloldozást. Hogy bárcsak elengednél, kívánom néha, egyszerűbb lenne. Máskor meg azt kérem, hogy ne engedj el soha többet, mert elveszünk mindketten. De mégis hová vezet ez? Tartunk valahová, vagy csak úgy vagyunk? 

Bemutatkozás

Üdv Mindenkinek!

Ezzel a bloggal régi álmom válik valóra, fogadjátok nagy szeretettel, remélem lesznek olyanok, akiknek tetszeni fog, amit csinálok, és örömmel olvassák majd!

„Egyszerű lány vagyok nagy álmokkal, tiszta érzésekkel, reménytelen szerelmekkel, beteges vágyakkal, örökös hittel és egy plüssmackóval. Hiszek a csodákban, és abban, hogy minden okkal történik. Magamról írok, az életemről, az álmaimról, az ölelésekből épített Csodaországomról, szerelmekről, csalódásokról, halvány illúziókról és vattacukor ízű boldogságról, melyre mindennél jobban vágyom”

Magamról egyenlőre ennyit...

Hatalmas ölelés mindenkinek, és Világbéke!