Múlik

Múlik. Lassan. Érzem, ahogy elillansz belőlem. Fakulnak a vágyálmok. Homályosodsz. Oszlanak a körvonalaid a fejemben. Hibáztatom magunkat. Számolom a perceket, magam ellen hangolom a világot. Hiányzik a folytonosságod, az állandóság. Az érzés, hogy vagy. A tudat, hogy leszel. Amikor a szívem helyett te dobbantál belül. Amikor kézenfogva akartuk megmenteni a világunk.

Ma még vagy, de már nem egészen. Holnap majd várlak, de már nem tudom, jössz-e még. Tudod, túl gonosz a világ, és túl gyenge a szerelem.

van helyünk egymásban

 Ma végre rámtalált. Nem kerestem, csak megjelent. Elém lépett a semmiből.  Az igazi nagybetűs Boldogság. Mint aznap, amikor először láttam meg a tengert. Nem hittem el, hogy mindez megtörténik. Velem! A könnyek pedig végre édesek voltak, amolyan végtelen boldogságillattal. Sirályok kísérték álmaink és akkor úgy hittem, hogy nincs lehetetlen. Nincs semmi, ami közénk állhatna. A végtelen kékség azt suttogta folyton, hogy minden okkal történik. Hogy helyünk van ebben a nagy világban. Akármennyire is törékenyek a csodák, van helyünk egymásban. Szívben. Szerelemben.

Felszabadít

Mindig jönnek ezek az esték, amikor még rámtalálsz. Még ha már fényévek is választanak el szívben. Néha még mindig a miértekre keresem a válaszokat. Nem mintha most nem lennék megelégedve, de bevallom, hogy nem lettem jobb nélküled. Sőt… Ahogy az utóbbi napjaimra gondolok így már nem is szeretnél…  Ismerlek már annyira… Bármit is ígértünk egyszer. Annyi mindent megbántam már és bizonyára rengeteg elhibázott lépésem lesz még, de a szabadságom most felszabadít. Ez most nem az a szirupos máz, mint a filmeken. Ez ragyogtat és magasba emel. Nem félek egyedül repülni végre.

szabad

Lassan beismerem, hogy lehetetlen megtalálni az igazit, bármennyire is igyekszik az ember. Mindig jöhet valaki, aki jobb, izgalmasabb… Mint most. Múlandó a varázs, mint minden boldogság. Egy napja sem volt, hogy megismertem. Minden porcikám ellene vallott, de mégis valamilyen megállíthatatlan erő hajtott felé. Remegtem érte. Láttam, ahogy világok omlanak össze, és könnyek fakadnak nyomunkban, de bőre selymessége feledtette velem a valóságot. Combomat harapva fájt a gyönyöre. Elvesztünk a félhomályban, csillagok kápráztatták szemünket, holdfényben fürdött testünk. Bormámorban rajzoltunk jeleket az égre. Erősebben szorított, mint bárki más, tekintete izzott a testemen. Szerelmet cseréltünk, még ha bűnös és múlandó is volt minden. Elfelejtettem a hogyanokat, és a miértek is elvesztették jelentőségüket. Csak Ő volt és Én. … Egyetlen éjszakára úgy voltam szabad, hogy voltam valakié… 

kötelező búcsúk

Már kezdtem azt hinni, hogy egyre nehezebb veled az élet. Hogy apró csatáink majd véres véget érnek. Hogy a háború végén mindketten a vesztes oldalon állunk majd. Hogy mindent szilánkosra zúzunk, ami törhető. Mint a szívünk vagy a szerelmünk. Közben pedig annyira vágyom Rád. Minden ellenére volt valami, ami maradásra bírt, amikor már kabátban álltam a küszöbön a könnyeimmel küszködve, hogy vége. A lelked, amiről mindig is tudtam, hogy különleges, de csak aznap este jöttem rá, hogy mennyire. Többet értek a könnyeid a szavaknál. Az ölelések, meg azok a megfoghatatlan dolgok, amiken te csak nevetsz, de nekem kincset érnek… És tudod, én már nem akarom újrakezdeni mással. Eldöntöttük, mint valami kimondatlan ígéret, amit ha az utolsó napon meg is szegsz, sohasem róhatom fel vétekként és nem lesz jogom haragudni miatta. De most még reményt ad… Másnap reggel meg úgy ébredtünk, hogy ugyanazok voltak az álmaink. Megosztottad velem a fényed és láttad a szememben a ragyogást. Annyi butaságot mondtam akkor… Utólag azt kívánom, bárcsak maradtam volna csendben. De te végighallgattál és tudom, hogy hittél bennem. Bár ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra, míg bele nem szédülünk, de aztán felsegítjük egymást. Nem azért, mert így illik, hanem mert másképp nem lehet. Tükrei vagyunk a világnak. Mindig megfogadom, hogy csak tiszta szívvel búcsúzkodom… Aztán persze olykor valahogy mégsem… Pedig nálam szebben szeretni nem nagyon tudnak – azt mondtad egyszer. És most megint gombolom a kabátom, és nézem, ahogy elpakolod életed darabjait az enyémből. Megfontolt gondossággal. Apró darabokat viszel belőlem is. Annyira nem akarom ezt az egészet, hogy az már fáj. De újra jönnek a kötelező búcsúzások. És a könnyek itt már nem segítenek. Nem bírnak maradásra egyikünket sem. És az ilyen esős magányos napokon jövök rá csak, hogy egyre nehezebb az élet. Nem veled… Nélküled. 

ötsorosvallomás

Még hiszem, hogy leszünk egyszer! Nem érhet véget az élet úgy, hogy lent vagyunk. Külön… Újra a magasba kell emeljük egymást, újra táncolni fogunk. Újra nevetéssel kell megtöltsük a sötétséget, hogy legyen miért élnünk. Meg kell mutassuk a világnak, hogy létezünk. Hitt bennünk ő is, mikor kézenfogva szembeszálltunk vele, mert csak együtt voltunk erősek. Ahogy telik az idő beismerem én is, hogy egymás nélkül csak gyenge utánzatai vagyunk a boldogságnak.

visszatalálok

Egyszerűen eldobnak. Kifogásokat keresve taszítanak el maguktól. Nem kérnek már belőlem. Nem kötődik hozzám senki. Egyedül maradtam. Próbálgatom a szárnyaimat, hogy mire vagyok képes így egymagam… Nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Nincs, aki átkarol és újra a magasba emel, ha megszédülök. Nincs senki, akire számíthatnék, senki szíve nem telik meg általam boldogsággal és az enyém is csak kong az ürességtől. Apró szilánkokat markolok, hogy majd egyszer újra egésszé gyúrom őket, de még keresem a hiányzó darabkákat. Álmokat ölelek éjszakánként, amik soha nem válnak már valóra, és azt képzelem, hogy jönnek még jobb napok, mert visszatalálok. Ha nem is máshoz, de önmagamhoz mindenképp. 

átadtam magam

A szemeiddel könyörögsz, hogy szeresselek. Megalázkodom. Kihasználjuk egymást lelkileg. Lépések zaját hallom. Hiába minden… Csak a távolság tart össze. Hazudtak nekünk, hát hazudunk mi is, magunkat csaljuk meg bűntelenül. Látomásokat kergetünk. Olykor hozzád menekülök, máskor előled. Álomba ringatsz karjaidban, de a hideg valóságban ébredsz nélkülem. Sajnálom magunkat. Céltalanul bolyongunk. Úgy tűnik a pillanatnak élünk, de előre temetjük az álmainkat. Mások ezt nem érthetik. Lassan már mi sem igazán. Nem akarok magyarázkodni senkinek. Most először érzem, hogy maradni szeretnék! És butamód bevallom… Ahogy kimondom megijedek a saját szavaimtól. Mintha nem is én mondanám, csak ösztönösen mesélek neked a jövőnkről. Megrémít, hogy nem tudok olvasni belőled. De megkönnyít, hogy nem érzek fájdalmat. Átadtam magam.

Várlak

Lassan kicsit olyan érzés, mintha ezredévek óta csak rád várnék. Bámulok a ködös semmibe, várom, hogy már csak percek kérdése és majd benyitsz az ajtón. Buta módon néha kilesek az ablakon is, hátha… Pedig tudom, hogy messze vagy. Már csak egy halvány remény kecsegtet, hogy nem kell majd tovább számolnom a napokat, végre együtt leszünk. Beválthatod minden félő szerelmes ígéreted, én pedig újra otthon érezhetem magam melletted a Csodaországomban. Nélküled olyan üres minden, megfakulnak, majd leomlanak rózsára festett falaim, eltűnnek az álmok a zsebemből, ujjaim közül kicsordulnak a terveim és kiürül a szívem, ami egykor veled volt tele…