jegyzet az élethez

A világ legcsodálatosabb dolgai apróságok, törékeny álmok, pillanatok, melyek végesek, mégis végtelen szeretetet adnak. Ezek miatt a dolgok miatt érzed, hogy van helyed ebben a nagy világban. És csak ezek képesek arra, hogy őszinte mosolyt csaljanak az életedbe. Neked pedig csak egy feladatod van: vedd észre, szorítsd magadhoz, és éld meg őket! 

nincsenek himnuszok

Nincsenek hozzád méltó himnuszok.  A szívem keresi a szavakat, melyeket érdemelsz… De csak találgatni tudok, folyton eltévedek valahol. Aztán visszatalálok hozzád, egész közel. Sosem gondoltam volna, hogy így magadba fogadsz. Hogy majd akkor vallasz szerelmet, mikor meg sem érdemlem. Úgy, ahogy sosem reméltem volna. Senki sem mondta, hogy egyszerű lesz. Végleteink szorításában ébredünk és fekszünk minden áldott nap. Mégis dicsérlek, köszönlek, kérlek, akarlak. Ma. Holnap. …Mindörökké….

búcsú

Mikor elveszítünk valaki fontosat, olyankor ébredünk csak rá, hogy mennyire törékenyek a kincseink… hogy mennyire múlandóak a csodák. Mikor búcsú nélkül van vége. Nincs utolsó ölelés, nincs lezárás. Hirtelen hasít a szívembe a tudat, hogy ennyi volt.. Nem számoltuk a napjainkat, bele sem gondoltunk, milyen múlandó minden. Azt hittük, miénk a jövő… Hervad a sárga virág az asztalon, és nem találok értelmet már semmiben. Üres az egész. Félek újra szeretni, újra magamhoz engedni bárkit. Pedig a legtörékenyebb dolgok a legnemesebbek. De túl könnyen felkap a szél és elrepít messzire. És már tudom, hogy hiába várlak, hiába kereslek, hiába hívlak… Még utoljára közel húználak, erősen szorítanálak, hogy érezzelek. Hogy valaki úgy szeressen, ahogy előtte senki. Hogy azt kaphasd, amit megérdemelsz. De nem lehet… Hagylak menni… Új csodák várnak, ott ahol remélem nincs fájdalom, csak a béke.

 Most még a könny marja szemem, még égető fájdalom hiányod… Aztán majd az idő megszépít bennem is mindent, ne félj. És boldog leszek, hogy az életed része voltam… hogy az életem része voltál.

hetedik napja, hogy...

Megrekedtünk. Stagnálunk. Hetedik napja, hogy bennem vége a világunknak. Nem látod a halmozódó hibákat, ahogy az egyik dolog követi a másikat. Visszafordíthatatlanul. Közben megfeledkezel a kincseidről, a félelem és a fájdalom átmossa az elméd és csak a remegést érzed a csontjaidban. Megfeledkezel a csodákról. Megfeledkezel rólam. Én meg csak ülök, és várom, hogy végre történjen valami. Bármi… De tényleg. Fakul a bőröm, halkul a hangom, áttetsző minden, talán épp most múlok el belőled. Vagy épp te belőlem. Nem tudom pontosan, csak érzem, hogy valami változik.

…Napról-napra kevesebbek vagyunk…

Megint menekülnék. Újra. Mintha belém lenne kódolva, hogy a komoly dolgoktól félni kell. A rám nehezedő súlyok miatt rettegésben tart a fájdalom. Pedig itt lenne az ideje a békének. De valamiért nincs helye a szívemben. Hiányzik. Már a kötődés sem nyugtat. Folyton a rossz döntéseket hozom, mindig megkísért valami más. A jó férfi mellett alszom el, de valahogy mindig a rossz mellett ébredek. És a legfájóbb, hogy nincsenek miértek, és nincsenek válaszok. Belealszunk a megszokásba, és megrémülök. Inkább elfutnék előle, csak ne lássam múlni a varázst. Remélve, hogy kevésbé fáj, ha én dönthetek. Végtelen önzőség, tudom. De valahogy mindig ugyanide érkezem. És mindig könyörgöm valakinek, hogy remélem megbocsát…

…Sosem fog senki. De azért remélem…

végletesség. megszokás.

szenvedni látjuk a világot. karomba foglak. tüdőmet tölti az éles füst. hagyom menni, közben minden erőmmel arra figyelek, hogy most végre sikerüljön. nincs más esélyünk. az állandó végletesség lesz a vesztünk. hogy sosincs középút, hogy nincs semlegesség. hogy a hálánkban mindig van valamilyen önzőség. hogy az ágyban mindig közénk fekszik valami középszerű megszokás. én meg nem tudom beérni ennyivel. és utálom, hogy mindent kimondok, mégsem tudok beszélni hozzád. valahol félúton elvesznek a szavak. mintha nem is az életünkkel játszanánk. halkul a szívem. szemed csukódik… 

megtanított minket már az élet, hogyan éljük túl a csalódásokat. de sohasem figyeltünk rá eléggé. és ha most újra megtörténik, tudom, hogy ez lesz az utolsó…

életre szólóan

Már nem tudom, mikor kezdtünk el úgy gondolni egymásra, mint társra. nem emlékszem, mikor döntöttük el, hogy életre szólóan akarjuk egymást. honnan lett bátorságunk törött szíveket összeilleszteni? egyszer csak szerelemben ébredtünk. azóta sajátos bája van melletted a világnak. az álmaid megbabonáznak, mikor mesélsz. melletted szabadnak érzem magam. veled elhiszem, hogy nincsen lehetetlen. hogy egyszer majd úgy lesz, ahogy álmodtuk. ketten kéz a kézben a nagyvilágban. egyszer majd elindulunk és vissza sem nézünk többé. szétfoszlik minden, ami eddig ideláncolt, ha szétmarja a rozsda a fájdalmat. 

törvényszerű

„… de a boldogság különös dolog. Ha a sors valakinek ad, a másiktól elvesz. Ahhoz hogy boldog légy, valaki másnak boldogtalanná kell váljon a világban. Nem egészen értem miért, de ez így törvényszerű…”