Megint menekülnék. Újra. Mintha belém lenne kódolva, hogy a komoly dolgoktól félni kell. A rám nehezedő súlyok miatt rettegésben tart a fájdalom. Pedig itt lenne az ideje a békének. De valamiért nincs helye a szívemben. Hiányzik. Már a kötődés sem nyugtat. Folyton a rossz döntéseket hozom, mindig megkísért valami más. A jó férfi mellett alszom el, de valahogy mindig a rossz mellett ébredek. És a legfájóbb, hogy nincsenek miértek, és nincsenek válaszok. Belealszunk a megszokásba, és megrémülök. Inkább elfutnék előle, csak ne lássam múlni a varázst. Remélve, hogy kevésbé fáj, ha én dönthetek. Végtelen önzőség, tudom. De valahogy mindig ugyanide érkezem. És mindig könyörgöm valakinek, hogy remélem megbocsát…

…Sosem fog senki. De azért remélem…

végletesség. megszokás.

szenvedni látjuk a világot. karomba foglak. tüdőmet tölti az éles füst. hagyom menni, közben minden erőmmel arra figyelek, hogy most végre sikerüljön. nincs más esélyünk. az állandó végletesség lesz a vesztünk. hogy sosincs középút, hogy nincs semlegesség. hogy a hálánkban mindig van valamilyen önzőség. hogy az ágyban mindig közénk fekszik valami középszerű megszokás. én meg nem tudom beérni ennyivel. és utálom, hogy mindent kimondok, mégsem tudok beszélni hozzád. valahol félúton elvesznek a szavak. mintha nem is az életünkkel játszanánk. halkul a szívem. szemed csukódik… 

megtanított minket már az élet, hogyan éljük túl a csalódásokat. de sohasem figyeltünk rá eléggé. és ha most újra megtörténik, tudom, hogy ez lesz az utolsó…