békéd és világod

Egyre mélyebben engedtél magadba. Azon az estén, ahogy ott ültünk egymással szemben olyan falak omlottak le, melyekről mindketten tudtunk valahol tudat alatt, valahogy mégsem beszéltünk róla soha. És én csak figyeltelek csodálva, hogy még ennyi hónap után is mindig új vagy. Még mindig rejtegetsz kincseket. Olyan dolgokat adsz, amiért könnyekkel küzdve hálás vagyok a végletekig. Színes lélekdarabkák, ezüstös fények. Egyre jobban magamnak akarlak és végre hagyod. Olyan szavakkal simogatsz, melyeket kevesen érdemelnek. Remegő hangon hálálkodom érted, miközben két sóhaj között elillan belőlem minden félelem, amely előtte hetekig szorított. Ami miatt fakult bennem a boldogság.  És miközben mesélsz rámtelepszik valami édeskés megnyugvás. Nem fojtogat végre tovább a gondolat, hogy nem már nem szeretsz. ( Bár a tudat, hogy múlandó minden boldogság kiírthatatlan belőlem, de lassan majdcsak megszokom. ) De most többek vagyunk és köszönöm. Békéd leszek és világod. Vigasztalás. Lélekvigyázó szerelem. Csodákat őrzök és neked ajánlom. De valahogy mégis olyan kevés… Bárcsak lenne mivel megháláljam. ...Csak magamat adhatom...

rosszul időzített

Kabátokról elhagyott gombok, kosárban felejtett szerencsék. Tenyerekből kifolyó álmok, arcokról tündöklő mesék. Meg azok a rosszul időzített összenézések, melyeken szerelmek buknak el. Pillanatokon múlik az életünk. Érzem, ahogy szuszog alattam a villamos, és idegenek ölelnek másokat szívben. Aztán mire megtalállak, végállomás. Megindul a tömeg és már nem vagy sehol…

 ...Aznap láttalak utoljára… 

feloldhatatlan

...Nem félsz gyengének látszani előttem és az én szememben ez tesz igazán erőssé...

Hová lettek...

„…Hová lettek a régi szép szavak, a kósza percek, az elmúlt nyarak?
Mi lett a boldog órákkal, a dalos reggellel, a csillagos éjszakákkal?
Hová tűnt a nap fényes ragyogása, a csend szava, a hold magánya?
Ó, drága Élet, kedves Remény, mi lett veled? Hová tűntél? Hittem benned, szerettelek…
Szeretném újra, hogy itt legyél velem, hogy átkarolj, ölelj, segíts nekem.
Kérlek, ne múljon el ez is oly hirtelen! Ne engedd, hogy mint őszi levél a fától tőlem most Ő is fájó búcsút vegyen….”

tervek kudarcok

Mindennapos program lett nem gondolni rád. Legalább is ez volt a terv. De hát pont neked meséljem, hogy mennyire kegyetlen néha az élet?! Minden nap kudarcot vallok és szembesülök a saját tehetetlenségemmel. Beférkőzöl a fejembe. Most pedig azon gondolkodom, hogy neked vannak-e terveid…