katarzis

Minden éjszaka új veled. Sosincs két egyforma.
Az aznapi egész különleges volt… „Szép szerelmes szavakat suttogj „– kértelek gyerekesen. Aztán ez annyira giccses volt kimondva, hogy csak nevettél. Nem épp gúnyosan, csak azzal a megszokott iróniával a hangodon, hogy „ezt te sem gondolhattad komolyan”. Én meg csak magamat ismételtem, hogy el ne felejtsem. Szép szerelmes szavakat… Végül csak nevettem én is, hogy mit is képzeltem... De ismételtem újra és újra… Majd meguntál és újrakezdtük. Szavainknak köze nem volt a szerelemhez, de mégis lüktetett bennünk az érzés, hogy összetartozunk. Kimondtuk a kimondhatatlant, végtelen őszinteséggel. Bevallottam, hogy boldog vagyok, még ha milliónyi teher is nehezedik ránk.  Míg melletted ér az este, már megérte a szenvedés. Aztán átölelt a csend, végül te is. Az ösztöneinket éltük meg…  Határok nélkül.  Megtanultuk, hogy az igazi katarzist mindig tánc követi. Ahogy az ujjaid nyomán apró szikrák pattannak bőrömön. Hogy megszűnik a fájdalom, mikor derekamon pihen kezed. És úgy nyom el az álom...

 Már csak a tévé semmitmondó csacsogása tölti be a szobát, átfut a kinti lámpa fénye a redőnyön. Te rám teríted a takarót, miközben én már álmokat ölelek... És visszatér a megszokás...

 Holnap majd újrakezdjük.

tudat alatt

Annyi idő után végre újra azt éreztem, hogy élek. Magasba emeltél. Újra és újra összeért a kezünk. Utólag már könnyű okosnak lenni, de mintha már akkor tudtuk volna, hogy összetartozunk… Vagy legalább is dolgunk van egymással. Jövőnk van, legyen az akármilyen mocskos és beteges, és tartson akármeddig.

macskát ölelni szíveket simogatni

Emlékszem, olcsó cigarettákról vitatkoztunk meg lelketlen gonoszokról meséltél. Közben macskát öleltünk és szíveket simogattunk.  Vagy pont fordítva.. Valami elromlott. Kattant a gyújtó, szállt a füst. Beesteledett. Valaki a szerelemről mesélt nekünk… Pont nekünk. Olyan, aki csak hírből ismeri. Mi meg persze nevettünk magunkban. Aztán magunkon is. Utólag már nem is értem. Aztán újra kattant a gyújtó, újra szállt a füst. Annyira közönséges volt, annyira átlagos, mégis boldogságillatú volt a levegő.  Csak ültünk ott a lépcsőn, mintha az lenne az otthonunk.  Nagyokat sóhajtott a világ, ahogy minket nézett. Emlékszem, nem fogtam meg a kezed. – Mindig közénk állnak az ilyen gyermeteg csatáink…  Aztán persze csak nevettünk megint, mezítláb a lámpafényben. Vártam, hogy végre mondj valamit. Mindig a némaságoddal kínzol, én meg persze mindig túlaggódok mindent. Aztán valahogy mindig a rossz pillanatban szólalunk meg. Vagy csak a szavak nem találják a helyüket bennünk. Pedig milyen otthonos a lelkünk, nem is értem… De lassan beletörődöm. Elfogadtalak. Megszoktalak. Megszerettelek. A szavak legnemesebb értelmében. 

örökké... nagyon hosszú ideig...

Ha valaki azt mondja „örökre szeretni foglak” csak mérhetetlenül örülj neki és ne kételkedj benne! Még akkor is, ha tudod, hogy SEMMI nem tart örökké ( ezt a leckét már rendesen a tudatodba véste az Élet úgyis… ) Csak élvezd a szavak édes mámoros ízét és örülj, mert „Ő” abban a percben komolyan gondolja. Őszintén szeretné, hogy így legyen és abban a gyönge pillanatban ez a legfontosabb az egész világon... Ne feledd, sohasem tudhatod, mikor lesz kegyes hozzád az Élet. Egy nap talán az Örökké már nem csak azt fogja jelenteni, hogy „nagyon hosszú ideig”, hanem benne lesz a végtelen és a halhatatlanság.