katarzis

Minden éjszaka új veled. Sosincs két egyforma.
Az aznapi egész különleges volt… „Szép szerelmes szavakat suttogj „– kértelek gyerekesen. Aztán ez annyira giccses volt kimondva, hogy csak nevettél. Nem épp gúnyosan, csak azzal a megszokott iróniával a hangodon, hogy „ezt te sem gondolhattad komolyan”. Én meg csak magamat ismételtem, hogy el ne felejtsem. Szép szerelmes szavakat… Végül csak nevettem én is, hogy mit is képzeltem... De ismételtem újra és újra… Majd meguntál és újrakezdtük. Szavainknak köze nem volt a szerelemhez, de mégis lüktetett bennünk az érzés, hogy összetartozunk. Kimondtuk a kimondhatatlant, végtelen őszinteséggel. Bevallottam, hogy boldog vagyok, még ha milliónyi teher is nehezedik ránk.  Míg melletted ér az este, már megérte a szenvedés. Aztán átölelt a csend, végül te is. Az ösztöneinket éltük meg…  Határok nélkül.  Megtanultuk, hogy az igazi katarzist mindig tánc követi. Ahogy az ujjaid nyomán apró szikrák pattannak bőrömön. Hogy megszűnik a fájdalom, mikor derekamon pihen kezed. És úgy nyom el az álom...

 Már csak a tévé semmitmondó csacsogása tölti be a szobát, átfut a kinti lámpa fénye a redőnyön. Te rám teríted a takarót, miközben én már álmokat ölelek... És visszatér a megszokás...

 Holnap majd újrakezdjük.

tudat alatt

Annyi idő után végre újra azt éreztem, hogy élek. Magasba emeltél. Újra és újra összeért a kezünk. Utólag már könnyű okosnak lenni, de mintha már akkor tudtuk volna, hogy összetartozunk… Vagy legalább is dolgunk van egymással. Jövőnk van, legyen az akármilyen mocskos és beteges, és tartson akármeddig.

macskát ölelni szíveket simogatni

Emlékszem, olcsó cigarettákról vitatkoztunk meg lelketlen gonoszokról meséltél. Közben macskát öleltünk és szíveket simogattunk.  Vagy pont fordítva.. Valami elromlott. Kattant a gyújtó, szállt a füst. Beesteledett. Valaki a szerelemről mesélt nekünk… Pont nekünk. Olyan, aki csak hírből ismeri. Mi meg persze nevettünk magunkban. Aztán magunkon is. Utólag már nem is értem. Aztán újra kattant a gyújtó, újra szállt a füst. Annyira közönséges volt, annyira átlagos, mégis boldogságillatú volt a levegő.  Csak ültünk ott a lépcsőn, mintha az lenne az otthonunk.  Nagyokat sóhajtott a világ, ahogy minket nézett. Emlékszem, nem fogtam meg a kezed. – Mindig közénk állnak az ilyen gyermeteg csatáink…  Aztán persze csak nevettünk megint, mezítláb a lámpafényben. Vártam, hogy végre mondj valamit. Mindig a némaságoddal kínzol, én meg persze mindig túlaggódok mindent. Aztán valahogy mindig a rossz pillanatban szólalunk meg. Vagy csak a szavak nem találják a helyüket bennünk. Pedig milyen otthonos a lelkünk, nem is értem… De lassan beletörődöm. Elfogadtalak. Megszoktalak. Megszerettelek. A szavak legnemesebb értelmében. 

örökké... nagyon hosszú ideig...

Ha valaki azt mondja „örökre szeretni foglak” csak mérhetetlenül örülj neki és ne kételkedj benne! Még akkor is, ha tudod, hogy SEMMI nem tart örökké ( ezt a leckét már rendesen a tudatodba véste az Élet úgyis… ) Csak élvezd a szavak édes mámoros ízét és örülj, mert „Ő” abban a percben komolyan gondolja. Őszintén szeretné, hogy így legyen és abban a gyönge pillanatban ez a legfontosabb az egész világon... Ne feledd, sohasem tudhatod, mikor lesz kegyes hozzád az Élet. Egy nap talán az Örökké már nem csak azt fogja jelenteni, hogy „nagyon hosszú ideig”, hanem benne lesz a végtelen és a halhatatlanság. 

békéd és világod

Egyre mélyebben engedtél magadba. Azon az estén, ahogy ott ültünk egymással szemben olyan falak omlottak le, melyekről mindketten tudtunk valahol tudat alatt, valahogy mégsem beszéltünk róla soha. És én csak figyeltelek csodálva, hogy még ennyi hónap után is mindig új vagy. Még mindig rejtegetsz kincseket. Olyan dolgokat adsz, amiért könnyekkel küzdve hálás vagyok a végletekig. Színes lélekdarabkák, ezüstös fények. Egyre jobban magamnak akarlak és végre hagyod. Olyan szavakkal simogatsz, melyeket kevesen érdemelnek. Remegő hangon hálálkodom érted, miközben két sóhaj között elillan belőlem minden félelem, amely előtte hetekig szorított. Ami miatt fakult bennem a boldogság.  És miközben mesélsz rámtelepszik valami édeskés megnyugvás. Nem fojtogat végre tovább a gondolat, hogy nem már nem szeretsz. ( Bár a tudat, hogy múlandó minden boldogság kiírthatatlan belőlem, de lassan majdcsak megszokom. ) De most többek vagyunk és köszönöm. Békéd leszek és világod. Vigasztalás. Lélekvigyázó szerelem. Csodákat őrzök és neked ajánlom. De valahogy mégis olyan kevés… Bárcsak lenne mivel megháláljam. ...Csak magamat adhatom...

rosszul időzített

Kabátokról elhagyott gombok, kosárban felejtett szerencsék. Tenyerekből kifolyó álmok, arcokról tündöklő mesék. Meg azok a rosszul időzített összenézések, melyeken szerelmek buknak el. Pillanatokon múlik az életünk. Érzem, ahogy szuszog alattam a villamos, és idegenek ölelnek másokat szívben. Aztán mire megtalállak, végállomás. Megindul a tömeg és már nem vagy sehol…

 ...Aznap láttalak utoljára… 

feloldhatatlan

...Nem félsz gyengének látszani előttem és az én szememben ez tesz igazán erőssé...

Hová lettek...

„…Hová lettek a régi szép szavak, a kósza percek, az elmúlt nyarak?
Mi lett a boldog órákkal, a dalos reggellel, a csillagos éjszakákkal?
Hová tűnt a nap fényes ragyogása, a csend szava, a hold magánya?
Ó, drága Élet, kedves Remény, mi lett veled? Hová tűntél? Hittem benned, szerettelek…
Szeretném újra, hogy itt legyél velem, hogy átkarolj, ölelj, segíts nekem.
Kérlek, ne múljon el ez is oly hirtelen! Ne engedd, hogy mint őszi levél a fától tőlem most Ő is fájó búcsút vegyen….”

tervek kudarcok

Mindennapos program lett nem gondolni rád. Legalább is ez volt a terv. De hát pont neked meséljem, hogy mennyire kegyetlen néha az élet?! Minden nap kudarcot vallok és szembesülök a saját tehetetlenségemmel. Beférkőzöl a fejembe. Most pedig azon gondolkodom, hogy neked vannak-e terveid…

Hiányzol

Távol az élettől,
messze az igazságtól,
félve a hazugságtól,
csak te hiányzol.

Léted hiányzik,
s a csendes szavak,
de lelkem gyötrődik
s belül üres marad.

Hiányzik kezed melege,
arcod minden vonása.
Hiányzol, mikor este
elhalkul szívem dobbanása.

ennyire őszinte, ennyire tiszta

Mintha éreznéd, hogy napok óta nem laksz már bennem. Valahol a zsigereidben érzed, hogy fakulsz. Nem hagy nyugodni a gondolat. Ösztönös mozdulatok, ahogy elém lépsz a semmiből. Hosszú hónapok után váratlanul. Mint valami előre megírt forgatókönyv, amiről mindenki tudja, hogy így kellett történnie. Csak nekem felejtettek el szólni, hogy készítsem a szívemet. Díszbe, gyászba. Nem hagyod múlni. Hiába akarod. Nem megy. Nem erre lettünk teremtve. Helyünk van egymásban. Ott állsz előttem, szívünkre vannak írva a csendes hónapok mögöttünk, szemünkben meg valami márványos üresség fénylik. A könnyek szaladnának, de tartom magam. Erősnek kell lenni. Nem érdemlünk újabb szakadást. Meg különben is, ki tudja mennyi időt szán megint a sors. Nem pazarolhatok el egy csodáló pillantást sem. Most nem… Tudni akarlak. Hallani akarom, hogy boldog vagy. De semmi. Az életemről kérdezel, de belőlem nem szöknek a szavak. „Annyi mindent mondanék, de nem lehet”. Míg élünk kísérteni fognak ezek a démonok… Pont neked meséljek arról, ami egykor te voltál? Fájón csodállak. Mindennapos dolgok szürkeségébe hoztál fényt percekre és meg akarom köszönni. Hálás vagyok. Olyan illemszerű minden, tényleg olyan előre megírt. Valahol fáj, valahol vigasztal. Nem bírok betelni az érzéssel, hogy vagy. Még ha tapintható is a távolság közöttünk. Aztán vége. Elsétálsz, mint azokon a filmeken, amik nem végződnek happy enddel. Szívfájdalom. Szakadás.

Ma már nem tudom, hogy elengednélek-e újra. Annyira erős vagy szívben. Még mindig megóvsz. Senki nem lesz ennyire őszinte hozzám, ennyire tiszta. Én sem leszek már másé abban az értelemben, amelyben a tied voltam. Amelyben a tied vagyok.

még ha fáj is

Tudom, hogy búcsúzni kéne, meg elengedni. Nem úgy, ahogy eddig, hogy egy-két napra, hanem tudod, úgy örökre. Kellene, de nem megy... Minden porcikám ellene van. Egyszerűen nem akarom.  Van, hogy kényszerítem magam, hogy ne gondoljak rád, de mégis nap, mint nap akad valami, ami rád emlékezetet. Akarva-akaratlanul. A párnám, mikor álomra hajtom a fejem - pedig  már rég nem érzem rajta az illatod. Olykor-olykor még kezembe akad egy-egy leveled… szelíd betűkkel írtad őket én pedig százszor olvastam már, amiben bevallod, hogy örökre engem akarsz és senki mást.  Vagy csak úgy eszembe jutnak a közös emlékek, és elgondolkozom, hogy tényleg mi voltunk azok?! Tudom, hogy te már régóta küzdesz ellenem. Ki akarsz zárni és tudomást sem venni a világomról. Nekem is ezt kellene, de képtelen vagyok rá. Gyenge.  Az én búcsúm nem örökre szólt.  Nem tudlak kizárni az életemből. Tudom, hogy minden lehetséges úton üzensz nekem, pedig te sem így akartad. Te mégis erősebb voltál önmagadnál. Még ha fájt is. Tiszteletben tartom, de nem vállalok felelősséget magamért. Valami belülről irányít és hajt feléd, de nem lépek át határokat, nem zúdítom rád az álmaimat.  Bármennyire is szeretném. 

belülről hiányzom

nem engedsz a lelkedbe. a tested adod, de nem elégszem. téged akarlak. mindened. bárcsak többet adnál. téged akarlak. egészen. meg, hogy engem akarj. teljesen. bajjal, bánattal, bűbájjal... bűnösen kereslek, a végletekig mindig. túlzásokba esem, magam bánata erősödik. de tudni akarlak. magamnak ismerni, ahogy más senki. nem csak a külsőt, hanem olvasni belőled. meg akarlak tanulni érteni téged. így olyan lényegtelen minden. rövid, mint miattad minden mondatom. és most gondolkodom, hogy voltál valaha is enyém? úgy igazán... nem jut eszembe semmi...  talán egyszer. de szinte biztos vagyok benne, hogy alig emlékszel  már. pedig akkor nagyon sírtunk. féltünk, hogy múlandó minden.  nem sok minden maradt már meg belőle... magamban keresem a hibát. de ennél többet nem adhatok. simítasz, de a lelked nem látom. belülről hiányzom belőled. 

könyörgöm... újra

Mintha már nem várnánk. Csak képzelődöm, vagy tényleg nem remeg már meg a kezünk? Sablonszerű öleléseket előre megírt vallomások követnek?! Ne akarj, ha már nem vagyok elég, de ne törj jobban darabokra. Megmérgez a hamis hited. Légy kegyes, mert aggódom a végletekig. Mintha múlna… Keresem a megoldást, mérlegelem a lehetőségeket, de összezavarsz. Minden nap küzdök magam ellen értünk. De egyedül nehéz! Könyörgöm, hogy beszélj hozzám. Ne zárj ki  a szívedből. Bújtass megint a takarónk alá és súgd meg az álmaidat, mint régen. Csak ne hagyj magamra! Csak most ne… Szoríts most egy kicsit erősebben, csak érezzünk végre valamit. Gyújtsd meg a gyertyát és bontsd meg a bort. Zárd ki a világot és nyisd ki a szerelmet. Légy önmagad! bennem… Számold a szívdobbanásokat, hallasd, ahogy visszhangzik bennünk valami maradék még a boldogságból. Elhiszed? Ragyoghatunk még. Tudd, hogy csak téged akarlak. Keress meg engem a szívedben, még ott vagyok, tudom. Vigyázz rám! Most jobban, mint valaha. Mindig erős voltam melletted, de most szükségem van rád. Hagyd, hogy kicsit belőled éljek.

Tudom, hogy jön a Tél, de talán nem szükségszerű az elmúlás… 

egyedül

Egyszerűen eldobnak. Kifogásokat keresve taszítanak el maguktól. Nem kérnek már belőlem. Nem kötődik hozzám senki. Egyedül maradtam. Próbálgatom a szárnyaimat, hogy mire vagyok képes így egymagam… Nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Nincs, aki átkarol és újra a magasba emel, ha megszédülök. Nincs senki, akire számíthatnék, senki szíve nem telik meg általam boldogsággal és az enyém is csak kong az ürességtől. Apró szilánkokat markolok, hogy majd egyszer újra egésszé gyúrom őket, de még keresem a hiányzó darabkákat. Álmokat ölelek éjszakánként, amik soha nem válnak már valóra, és azt képzelem, hogy jönnek még jobb napok, mert visszatalálok. Ha nem is máshoz, de önmagamhoz mindenképp.

még érzem

hiányzol az életemből. alig észrevehetően már, de még érzem. üres helyek a szívemben, melyekbe nem illik oda senki, annyira egyedi voltál. annyira Te. pedig tudod, már nem számolom a napokat. annyiszor vetettünk már véget egymásnak, hogy azt sem tudom honnan kellene kezdenem. előbb én hagytalak el, majd te újra és újra. csak a köztes visszatalálások hiányoztak. a tudat, hogy van ebben a reménytelen nagy világban  egy lélek, aki megért. aki olvas a sorok mögött, aki tudja, hogy milyen nehéz velem, mégis engem akar. és elég vagyok neki. tökéletes teljesség volt. most meg… nem is tudom. gyász. amolyan visszavágyás. nem hozzád,  hanem a boldogsághoz.  néha nagyobb az űr, néha csak egy-egy szívdobbanás között érzem a hiányt. már nem állandóan, de még érzem… 

Múlik

Múlik. Lassan. Érzem, ahogy elillansz belőlem. Fakulnak a vágyálmok. Homályosodsz. Oszlanak a körvonalaid a fejemben. Hibáztatom magunkat. Számolom a perceket, magam ellen hangolom a világot. Hiányzik a folytonosságod, az állandóság. Az érzés, hogy vagy. A tudat, hogy leszel. Amikor a szívem helyett te dobbantál belül. Amikor kézenfogva akartuk megmenteni a világunk.

Ma még vagy, de már nem egészen. Holnap majd várlak, de már nem tudom, jössz-e még. Tudod, túl gonosz a világ, és túl gyenge a szerelem.

van helyünk egymásban

 Ma végre rámtalált. Nem kerestem, csak megjelent. Elém lépett a semmiből.  Az igazi nagybetűs Boldogság. Mint aznap, amikor először láttam meg a tengert. Nem hittem el, hogy mindez megtörténik. Velem! A könnyek pedig végre édesek voltak, amolyan végtelen boldogságillattal. Sirályok kísérték álmaink és akkor úgy hittem, hogy nincs lehetetlen. Nincs semmi, ami közénk állhatna. A végtelen kékség azt suttogta folyton, hogy minden okkal történik. Hogy helyünk van ebben a nagy világban. Akármennyire is törékenyek a csodák, van helyünk egymásban. Szívben. Szerelemben.

Felszabadít

Mindig jönnek ezek az esték, amikor még rámtalálsz. Még ha már fényévek is választanak el szívben. Néha még mindig a miértekre keresem a válaszokat. Nem mintha most nem lennék megelégedve, de bevallom, hogy nem lettem jobb nélküled. Sőt… Ahogy az utóbbi napjaimra gondolok így már nem is szeretnél…  Ismerlek már annyira… Bármit is ígértünk egyszer. Annyi mindent megbántam már és bizonyára rengeteg elhibázott lépésem lesz még, de a szabadságom most felszabadít. Ez most nem az a szirupos máz, mint a filmeken. Ez ragyogtat és magasba emel. Nem félek egyedül repülni végre.

szabad

Lassan beismerem, hogy lehetetlen megtalálni az igazit, bármennyire is igyekszik az ember. Mindig jöhet valaki, aki jobb, izgalmasabb… Mint most. Múlandó a varázs, mint minden boldogság. Egy napja sem volt, hogy megismertem. Minden porcikám ellene vallott, de mégis valamilyen megállíthatatlan erő hajtott felé. Remegtem érte. Láttam, ahogy világok omlanak össze, és könnyek fakadnak nyomunkban, de bőre selymessége feledtette velem a valóságot. Combomat harapva fájt a gyönyöre. Elvesztünk a félhomályban, csillagok kápráztatták szemünket, holdfényben fürdött testünk. Bormámorban rajzoltunk jeleket az égre. Erősebben szorított, mint bárki más, tekintete izzott a testemen. Szerelmet cseréltünk, még ha bűnös és múlandó is volt minden. Elfelejtettem a hogyanokat, és a miértek is elvesztették jelentőségüket. Csak Ő volt és Én. … Egyetlen éjszakára úgy voltam szabad, hogy voltam valakié… 

kötelező búcsúk

Már kezdtem azt hinni, hogy egyre nehezebb veled az élet. Hogy apró csatáink majd véres véget érnek. Hogy a háború végén mindketten a vesztes oldalon állunk majd. Hogy mindent szilánkosra zúzunk, ami törhető. Mint a szívünk vagy a szerelmünk. Közben pedig annyira vágyom Rád. Minden ellenére volt valami, ami maradásra bírt, amikor már kabátban álltam a küszöbön a könnyeimmel küszködve, hogy vége. A lelked, amiről mindig is tudtam, hogy különleges, de csak aznap este jöttem rá, hogy mennyire. Többet értek a könnyeid a szavaknál. Az ölelések, meg azok a megfoghatatlan dolgok, amiken te csak nevetsz, de nekem kincset érnek… És tudod, én már nem akarom újrakezdeni mással. Eldöntöttük, mint valami kimondatlan ígéret, amit ha az utolsó napon meg is szegsz, sohasem róhatom fel vétekként és nem lesz jogom haragudni miatta. De most még reményt ad… Másnap reggel meg úgy ébredtünk, hogy ugyanazok voltak az álmaink. Megosztottad velem a fényed és láttad a szememben a ragyogást. Annyi butaságot mondtam akkor… Utólag azt kívánom, bárcsak maradtam volna csendben. De te végighallgattál és tudom, hogy hittél bennem. Bár ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra, míg bele nem szédülünk, de aztán felsegítjük egymást. Nem azért, mert így illik, hanem mert másképp nem lehet. Tükrei vagyunk a világnak. Mindig megfogadom, hogy csak tiszta szívvel búcsúzkodom… Aztán persze olykor valahogy mégsem… Pedig nálam szebben szeretni nem nagyon tudnak – azt mondtad egyszer. És most megint gombolom a kabátom, és nézem, ahogy elpakolod életed darabjait az enyémből. Megfontolt gondossággal. Apró darabokat viszel belőlem is. Annyira nem akarom ezt az egészet, hogy az már fáj. De újra jönnek a kötelező búcsúzások. És a könnyek itt már nem segítenek. Nem bírnak maradásra egyikünket sem. És az ilyen esős magányos napokon jövök rá csak, hogy egyre nehezebb az élet. Nem veled… Nélküled. 

ötsorosvallomás

Még hiszem, hogy leszünk egyszer! Nem érhet véget az élet úgy, hogy lent vagyunk. Külön… Újra a magasba kell emeljük egymást, újra táncolni fogunk. Újra nevetéssel kell megtöltsük a sötétséget, hogy legyen miért élnünk. Meg kell mutassuk a világnak, hogy létezünk. Hitt bennünk ő is, mikor kézenfogva szembeszálltunk vele, mert csak együtt voltunk erősek. Ahogy telik az idő beismerem én is, hogy egymás nélkül csak gyenge utánzatai vagyunk a boldogságnak.

visszatalálok

Egyszerűen eldobnak. Kifogásokat keresve taszítanak el maguktól. Nem kérnek már belőlem. Nem kötődik hozzám senki. Egyedül maradtam. Próbálgatom a szárnyaimat, hogy mire vagyok képes így egymagam… Nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Nincs, aki átkarol és újra a magasba emel, ha megszédülök. Nincs senki, akire számíthatnék, senki szíve nem telik meg általam boldogsággal és az enyém is csak kong az ürességtől. Apró szilánkokat markolok, hogy majd egyszer újra egésszé gyúrom őket, de még keresem a hiányzó darabkákat. Álmokat ölelek éjszakánként, amik soha nem válnak már valóra, és azt képzelem, hogy jönnek még jobb napok, mert visszatalálok. Ha nem is máshoz, de önmagamhoz mindenképp. 

átadtam magam

A szemeiddel könyörögsz, hogy szeresselek. Megalázkodom. Kihasználjuk egymást lelkileg. Lépések zaját hallom. Hiába minden… Csak a távolság tart össze. Hazudtak nekünk, hát hazudunk mi is, magunkat csaljuk meg bűntelenül. Látomásokat kergetünk. Olykor hozzád menekülök, máskor előled. Álomba ringatsz karjaidban, de a hideg valóságban ébredsz nélkülem. Sajnálom magunkat. Céltalanul bolyongunk. Úgy tűnik a pillanatnak élünk, de előre temetjük az álmainkat. Mások ezt nem érthetik. Lassan már mi sem igazán. Nem akarok magyarázkodni senkinek. Most először érzem, hogy maradni szeretnék! És butamód bevallom… Ahogy kimondom megijedek a saját szavaimtól. Mintha nem is én mondanám, csak ösztönösen mesélek neked a jövőnkről. Megrémít, hogy nem tudok olvasni belőled. De megkönnyít, hogy nem érzek fájdalmat. Átadtam magam.

Várlak

Lassan kicsit olyan érzés, mintha ezredévek óta csak rád várnék. Bámulok a ködös semmibe, várom, hogy már csak percek kérdése és majd benyitsz az ajtón. Buta módon néha kilesek az ablakon is, hátha… Pedig tudom, hogy messze vagy. Már csak egy halvány remény kecsegtet, hogy nem kell majd tovább számolnom a napokat, végre együtt leszünk. Beválthatod minden félő szerelmes ígéreted, én pedig újra otthon érezhetem magam melletted a Csodaországomban. Nélküled olyan üres minden, megfakulnak, majd leomlanak rózsára festett falaim, eltűnnek az álmok a zsebemből, ujjaim közül kicsordulnak a terveim és kiürül a szívem, ami egykor veled volt tele…

aki megtanított szeretni

érzem a szakadást. el fogsz hagyni. tapintható a távolság. végül mégis elbukunk. az első naptól fogva készülök már a pillanatra. figyelmeztetem a szívem, hogy semmi nem tarthat örökké. apró hegeket vés belénk a fájdalom. közénk férkőzik valami hűvös szürkeség, mikor nem figyelünk oda. rettegés fog el, hogy egy nap majd csak a nálam felejtett dolgaid emlékeztetnek, hogy voltunk valaha. a magány karol majd át esténként, miközben monoton kapcsolgatom a tévét. egyedül iszom majd a reggeli kávét, és ülök majd a hideg betonon. de én a vég után is ölellek majd minden álmomban, minden esetlen mozdulatomban eszembe jutsz majd, mikor nincs, aki felsegítsen. magamra hagysz a világgal és az ígéretekkel, hogy majd jobb lesz… pedig tudod te is, hogy semmi nem lesz már olyan, mint azelőtt. visszagondolva rájövök, hogy sosem mondtuk, hogy örökké. pedig számtalanszor szökött már számra a gondolat, de féltem… azért szeretném hinni, hogy te is gyászolsz majd. jussak eszedbe minden hullócsillagról és minden bűnös suttogásról ! gondolj rám, amikor majd nyári estéken vattacukor illatú lesz az égbolt vagy amikor a semmiből elédszalad a boldogság. emlékezz rám úgy, hogy én voltam az a lány, aki megtanított szeretni. úgy szívből, igazán…

Engedem

olyan fél-egész ez, ami velünk van. kicsit hiányos, de valahogy mégis kerek. lefelé indul és lavinát indít. elpusztít minket. kegyetlen érzés. jobban fáj, mintha szívemet tépné ki az elmúlás. de még létezünk! sóhajtva kapkodunk levegő után, ocsmány szavakat kiáltunk. véresre marom a tested, darabokat harapsz ki belőlem… de engedem. csak így lehetünk többek egymás által… 

Ösztönösen...

Elérkezünk ugyanoda. Jönnek a problémák. Nem velünk, hanem a világgal. Mikor köztünk minden olyan tökéletes, bármennyire is hihetetlen, és azt érezzük, hogy kettőnké a világ, valami megtöri a boldogságunk.  Valami mindig közénk áll. Félelem reszket a tekintetedben, és bizonytalanság. A tehetetlenség dühe könnyeket fakaszt szemedbe, de nem akarom látni, annyira megrémiszt ez az egész... Ösztönösen menekülnék, ahogy eddig is tettem. Elfutnék a világ és a gondok elől… Mindig is gyáva voltam szembenézni azokkal a problémákkal, melyekben a megsemmisülés lehetőségét éreztem. A világ mindig elérte a célját, és én feladtam azelőtt, mielőtt végleg megtört volna. Esélyt sem adtam  saját magamnak a küzdésre. Jobban féltettem saját kis múlandó boldogságom, melyről eddig úgy gondoltam, hogy bárkivel pótolható…. Most is elfog az émelygés, ha a ránk nehezedő jövőre gondolok. A „ mi lesz akkor, ha…?” kérdések szűnni nem akaró fájdalommal töltik meg a gondolataimat, de próbálok ellenállni. Hiszek magunkban!  Hiszem, hogy már csak Te lehetsz minden boldogságom forrása, és érted végre megéri küzdeni.  Élni akarom az életet, minden nehézségével.  Együtt. VELED!  Nem adom fel, ígérem! A végsőkig kitartok, és mindent megteszek értünk. Ha várni kell  várok rád, ha menni kell megyek veled, ha küzdeni kell , szembeszállok érted bárkivel.  Megmutatjuk a világnak, hogy együtt nincs számunkra lehetetlen. Bármi is történjen, annak úgy kell lennie, hiszen minden okkal történik. Csak azt akarom, hogy érezd, hogy várjon ránk akármi, én ott leszek neked… 

Minden hazugság, kedves

Ideákat teremtünk és hazugságokban élünk. Beérjük a kevesebbel, és hitegetjük magunkat, hogy nekünk csak ennyi jár. Kiszínezzük a történeteinket, hogy arról mesélhessünk, amit mások hallani akarnak. Álomvilágba ringatjuk magunkat, pedig hazugság az egész. Csak szeretnénk hinni, hogy ez így tökéletes . ( persze mindig van egy hang, ami azt súgja, hogy ez nem helyes így, de minden erőnkkel azon vagyunk, hogy elnyomjuk ezt magunkban ) És ez a tömény önámítás megteszi a hatását. Képesek vagyunk bedőlni a saját hazugságainknak, és a szerint élnünk. Aztán jön egy pont, és szilánkosra törik a teremtett világunk, és már nem vagyunk képesek tükörbe sem nézni. Előbb-vagy utóbb, de eljön. Aztán új életet kezdünk, és új ideákat teremtünk. Újrakezdjük. Egyszerűen ilyenek vagyunk. 

Meg akartál menteni...

Meg akartál menteni. Mégis én teszem meg minden egyes alkalommal. Másoktól próbálsz óvni, pedig lehet, hogy magadtól kellene. Én pedig már nem is tudom, hogy kitől kellene távolságot tartsak. Magamtól, tőled, tőle, vagy a világtól?! Félve tekintünk egymásra, tudjuk, hogy nem jó ez így. Valami túl sok, és valami túl kevés. A másiktól várjuk az ítéletet, és a feloldozást. Hogy bárcsak elengednél, kívánom néha, egyszerűbb lenne. Máskor meg azt kérem, hogy ne engedj el soha többet, mert elveszünk mindketten. De mégis hová vezet ez? Tartunk valahová, vagy csak úgy vagyunk? 

Bemutatkozás

Üdv Mindenkinek!

Ezzel a bloggal régi álmom válik valóra, fogadjátok nagy szeretettel, remélem lesznek olyanok, akiknek tetszeni fog, amit csinálok, és örömmel olvassák majd!

„Egyszerű lány vagyok nagy álmokkal, tiszta érzésekkel, reménytelen szerelmekkel, beteges vágyakkal, örökös hittel és egy plüssmackóval. Hiszek a csodákban, és abban, hogy minden okkal történik. Magamról írok, az életemről, az álmaimról, az ölelésekből épített Csodaországomról, szerelmekről, csalódásokról, halvány illúziókról és vattacukor ízű boldogságról, melyre mindennél jobban vágyom”

Magamról egyenlőre ennyit...

Hatalmas ölelés mindenkinek, és Világbéke!