Hiányzol

Távol az élettől,
messze az igazságtól,
félve a hazugságtól,
csak te hiányzol.

Léted hiányzik,
s a csendes szavak,
de lelkem gyötrődik
s belül üres marad.

Hiányzik kezed melege,
arcod minden vonása.
Hiányzol, mikor este
elhalkul szívem dobbanása.

ennyire őszinte, ennyire tiszta

Mintha éreznéd, hogy napok óta nem laksz már bennem. Valahol a zsigereidben érzed, hogy fakulsz. Nem hagy nyugodni a gondolat. Ösztönös mozdulatok, ahogy elém lépsz a semmiből. Hosszú hónapok után váratlanul. Mint valami előre megírt forgatókönyv, amiről mindenki tudja, hogy így kellett történnie. Csak nekem felejtettek el szólni, hogy készítsem a szívemet. Díszbe, gyászba. Nem hagyod múlni. Hiába akarod. Nem megy. Nem erre lettünk teremtve. Helyünk van egymásban. Ott állsz előttem, szívünkre vannak írva a csendes hónapok mögöttünk, szemünkben meg valami márványos üresség fénylik. A könnyek szaladnának, de tartom magam. Erősnek kell lenni. Nem érdemlünk újabb szakadást. Meg különben is, ki tudja mennyi időt szán megint a sors. Nem pazarolhatok el egy csodáló pillantást sem. Most nem… Tudni akarlak. Hallani akarom, hogy boldog vagy. De semmi. Az életemről kérdezel, de belőlem nem szöknek a szavak. „Annyi mindent mondanék, de nem lehet”. Míg élünk kísérteni fognak ezek a démonok… Pont neked meséljek arról, ami egykor te voltál? Fájón csodállak. Mindennapos dolgok szürkeségébe hoztál fényt percekre és meg akarom köszönni. Hálás vagyok. Olyan illemszerű minden, tényleg olyan előre megírt. Valahol fáj, valahol vigasztal. Nem bírok betelni az érzéssel, hogy vagy. Még ha tapintható is a távolság közöttünk. Aztán vége. Elsétálsz, mint azokon a filmeken, amik nem végződnek happy enddel. Szívfájdalom. Szakadás.

Ma már nem tudom, hogy elengednélek-e újra. Annyira erős vagy szívben. Még mindig megóvsz. Senki nem lesz ennyire őszinte hozzám, ennyire tiszta. Én sem leszek már másé abban az értelemben, amelyben a tied voltam. Amelyben a tied vagyok.

még ha fáj is

Tudom, hogy búcsúzni kéne, meg elengedni. Nem úgy, ahogy eddig, hogy egy-két napra, hanem tudod, úgy örökre. Kellene, de nem megy... Minden porcikám ellene van. Egyszerűen nem akarom.  Van, hogy kényszerítem magam, hogy ne gondoljak rád, de mégis nap, mint nap akad valami, ami rád emlékezetet. Akarva-akaratlanul. A párnám, mikor álomra hajtom a fejem - pedig  már rég nem érzem rajta az illatod. Olykor-olykor még kezembe akad egy-egy leveled… szelíd betűkkel írtad őket én pedig százszor olvastam már, amiben bevallod, hogy örökre engem akarsz és senki mást.  Vagy csak úgy eszembe jutnak a közös emlékek, és elgondolkozom, hogy tényleg mi voltunk azok?! Tudom, hogy te már régóta küzdesz ellenem. Ki akarsz zárni és tudomást sem venni a világomról. Nekem is ezt kellene, de képtelen vagyok rá. Gyenge.  Az én búcsúm nem örökre szólt.  Nem tudlak kizárni az életemből. Tudom, hogy minden lehetséges úton üzensz nekem, pedig te sem így akartad. Te mégis erősebb voltál önmagadnál. Még ha fájt is. Tiszteletben tartom, de nem vállalok felelősséget magamért. Valami belülről irányít és hajt feléd, de nem lépek át határokat, nem zúdítom rád az álmaimat.  Bármennyire is szeretném. 

belülről hiányzom

nem engedsz a lelkedbe. a tested adod, de nem elégszem. téged akarlak. mindened. bárcsak többet adnál. téged akarlak. egészen. meg, hogy engem akarj. teljesen. bajjal, bánattal, bűbájjal... bűnösen kereslek, a végletekig mindig. túlzásokba esem, magam bánata erősödik. de tudni akarlak. magamnak ismerni, ahogy más senki. nem csak a külsőt, hanem olvasni belőled. meg akarlak tanulni érteni téged. így olyan lényegtelen minden. rövid, mint miattad minden mondatom. és most gondolkodom, hogy voltál valaha is enyém? úgy igazán... nem jut eszembe semmi...  talán egyszer. de szinte biztos vagyok benne, hogy alig emlékszel  már. pedig akkor nagyon sírtunk. féltünk, hogy múlandó minden.  nem sok minden maradt már meg belőle... magamban keresem a hibát. de ennél többet nem adhatok. simítasz, de a lelked nem látom. belülről hiányzom belőled. 

könyörgöm... újra

Mintha már nem várnánk. Csak képzelődöm, vagy tényleg nem remeg már meg a kezünk? Sablonszerű öleléseket előre megírt vallomások követnek?! Ne akarj, ha már nem vagyok elég, de ne törj jobban darabokra. Megmérgez a hamis hited. Légy kegyes, mert aggódom a végletekig. Mintha múlna… Keresem a megoldást, mérlegelem a lehetőségeket, de összezavarsz. Minden nap küzdök magam ellen értünk. De egyedül nehéz! Könyörgöm, hogy beszélj hozzám. Ne zárj ki  a szívedből. Bújtass megint a takarónk alá és súgd meg az álmaidat, mint régen. Csak ne hagyj magamra! Csak most ne… Szoríts most egy kicsit erősebben, csak érezzünk végre valamit. Gyújtsd meg a gyertyát és bontsd meg a bort. Zárd ki a világot és nyisd ki a szerelmet. Légy önmagad! bennem… Számold a szívdobbanásokat, hallasd, ahogy visszhangzik bennünk valami maradék még a boldogságból. Elhiszed? Ragyoghatunk még. Tudd, hogy csak téged akarlak. Keress meg engem a szívedben, még ott vagyok, tudom. Vigyázz rám! Most jobban, mint valaha. Mindig erős voltam melletted, de most szükségem van rád. Hagyd, hogy kicsit belőled éljek.

Tudom, hogy jön a Tél, de talán nem szükségszerű az elmúlás… 

egyedül

Egyszerűen eldobnak. Kifogásokat keresve taszítanak el maguktól. Nem kérnek már belőlem. Nem kötődik hozzám senki. Egyedül maradtam. Próbálgatom a szárnyaimat, hogy mire vagyok képes így egymagam… Nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Nincs, aki átkarol és újra a magasba emel, ha megszédülök. Nincs senki, akire számíthatnék, senki szíve nem telik meg általam boldogsággal és az enyém is csak kong az ürességtől. Apró szilánkokat markolok, hogy majd egyszer újra egésszé gyúrom őket, de még keresem a hiányzó darabkákat. Álmokat ölelek éjszakánként, amik soha nem válnak már valóra, és azt képzelem, hogy jönnek még jobb napok, mert visszatalálok. Ha nem is máshoz, de önmagamhoz mindenképp.

még érzem

hiányzol az életemből. alig észrevehetően már, de még érzem. üres helyek a szívemben, melyekbe nem illik oda senki, annyira egyedi voltál. annyira Te. pedig tudod, már nem számolom a napokat. annyiszor vetettünk már véget egymásnak, hogy azt sem tudom honnan kellene kezdenem. előbb én hagytalak el, majd te újra és újra. csak a köztes visszatalálások hiányoztak. a tudat, hogy van ebben a reménytelen nagy világban  egy lélek, aki megért. aki olvas a sorok mögött, aki tudja, hogy milyen nehéz velem, mégis engem akar. és elég vagyok neki. tökéletes teljesség volt. most meg… nem is tudom. gyász. amolyan visszavágyás. nem hozzád,  hanem a boldogsághoz.  néha nagyobb az űr, néha csak egy-egy szívdobbanás között érzem a hiányt. már nem állandóan, de még érzem…