játszmák

Köszönöm a szeretőknek, hogy ilyenné formáltatok. Hogy a bűntől édes csókjaitok nyomot hagytak a bőrömön. Neked pedig külön hálás vagyok. Az első pillanattól fogva éreztem, hogy különleges leszel, a vágy annyira ösztönös volt, annyira megfoghatatlan. Köszönöm neked a nálam felejtett illatod, a lopva tett pillantásokat, melybe kivétel nélkül mindig belepirulok. Köszönöm, hogy azzá teszel, amivé válni akarok a magányos éjszakákon. Sosem fogom érteni, hogy tudsz úgy szeretni, hogy nem vagyok a tiéd szívben. Hogy hogy láthatsz olyannak, amilyen sosem voltam. Valami megszépít a szemedben mindent, vagy csak a mosolyod ragyogtat és fényében élénkül meg a világunk. Veszélyes játékot játszunk, törékeny szíveket teszünk kockára, mégis vágyunk az álmainkra. Aztán majd amikor leromboltunk mindent, ami körülvett, új világot építünk. Újrakezdjük… Egymástól távol, valaki mással. Csak a  csókod nyoma emlékeztet majd, hogy voltál. Sosem fogunk tanulni a hibáinkból.

függőség

Egész életemben társra vágytam, de a szabadság mindig megkísértett. Féltem a felelősségtől, de még jobban rettegtem a magánytól. Rám nehezedett minden törékeny szív súlya, gyenge testem nem bírhatott el mindennel. Osztozni akartam veled minden fájdalmamon, mindenemen. Akartam, hogy törött szíveket gyógyíts te is. Ha nem is sokat, az enyémet mindenképp... Végül azzá tettelek, akivé sosem akartalak. Egyetlenné. Mindenné… És bár közel vagy, mégsem osztozol…

arra ébredtem, hogy nem vagy mellettem

Gondoltam előveszlek, önzőn, kereslek magamban. Egész mélyre fészkelted magad. Törékenyebb vagy, mint valaha. Félek kimondani a neved is, pedig folyton bennem visszahangzik. Nem akarom a közhelyeket, de rólad álmodtam, és ürességben ébredtem. Csak azt akartam, hogy valóra válj, megbocsáss, és újrakezdjük a megismételhetetlent. Az egyetlent, az elsőt. Az igazit. Eljátszom a gondolattal, megfeledkezem a világról, kiráz a hideg, és sírni akarok. Gyászolni téged… a világunkat. …Sosem érdemeltük meg egymást igazán…

üres vagyok

...elviselhetetlen az élet körforgásának fájdalma...

jegyzet az élethez

A világ legcsodálatosabb dolgai apróságok, törékeny álmok, pillanatok, melyek végesek, mégis végtelen szeretetet adnak. Ezek miatt a dolgok miatt érzed, hogy van helyed ebben a nagy világban. És csak ezek képesek arra, hogy őszinte mosolyt csaljanak az életedbe. Neked pedig csak egy feladatod van: vedd észre, szorítsd magadhoz, és éld meg őket! 

nincsenek himnuszok

Nincsenek hozzád méltó himnuszok.  A szívem keresi a szavakat, melyeket érdemelsz… De csak találgatni tudok, folyton eltévedek valahol. Aztán visszatalálok hozzád, egész közel. Sosem gondoltam volna, hogy így magadba fogadsz. Hogy majd akkor vallasz szerelmet, mikor meg sem érdemlem. Úgy, ahogy sosem reméltem volna. Senki sem mondta, hogy egyszerű lesz. Végleteink szorításában ébredünk és fekszünk minden áldott nap. Mégis dicsérlek, köszönlek, kérlek, akarlak. Ma. Holnap. …Mindörökké….

búcsú

Mikor elveszítünk valaki fontosat, olyankor ébredünk csak rá, hogy mennyire törékenyek a kincseink… hogy mennyire múlandóak a csodák. Mikor búcsú nélkül van vége. Nincs utolsó ölelés, nincs lezárás. Hirtelen hasít a szívembe a tudat, hogy ennyi volt.. Nem számoltuk a napjainkat, bele sem gondoltunk, milyen múlandó minden. Azt hittük, miénk a jövő… Hervad a sárga virág az asztalon, és nem találok értelmet már semmiben. Üres az egész. Félek újra szeretni, újra magamhoz engedni bárkit. Pedig a legtörékenyebb dolgok a legnemesebbek. De túl könnyen felkap a szél és elrepít messzire. És már tudom, hogy hiába várlak, hiába kereslek, hiába hívlak… Még utoljára közel húználak, erősen szorítanálak, hogy érezzelek. Hogy valaki úgy szeressen, ahogy előtte senki. Hogy azt kaphasd, amit megérdemelsz. De nem lehet… Hagylak menni… Új csodák várnak, ott ahol remélem nincs fájdalom, csak a béke.

 Most még a könny marja szemem, még égető fájdalom hiányod… Aztán majd az idő megszépít bennem is mindent, ne félj. És boldog leszek, hogy az életed része voltam… hogy az életem része voltál.