búcsú

Mikor elveszítünk valaki fontosat, olyankor ébredünk csak rá, hogy mennyire törékenyek a kincseink… hogy mennyire múlandóak a csodák. Mikor búcsú nélkül van vége. Nincs utolsó ölelés, nincs lezárás. Hirtelen hasít a szívembe a tudat, hogy ennyi volt.. Nem számoltuk a napjainkat, bele sem gondoltunk, milyen múlandó minden. Azt hittük, miénk a jövő… Hervad a sárga virág az asztalon, és nem találok értelmet már semmiben. Üres az egész. Félek újra szeretni, újra magamhoz engedni bárkit. Pedig a legtörékenyebb dolgok a legnemesebbek. De túl könnyen felkap a szél és elrepít messzire. És már tudom, hogy hiába várlak, hiába kereslek, hiába hívlak… Még utoljára közel húználak, erősen szorítanálak, hogy érezzelek. Hogy valaki úgy szeressen, ahogy előtte senki. Hogy azt kaphasd, amit megérdemelsz. De nem lehet… Hagylak menni… Új csodák várnak, ott ahol remélem nincs fájdalom, csak a béke.

 Most még a könny marja szemem, még égető fájdalom hiányod… Aztán majd az idő megszépít bennem is mindent, ne félj. És boldog leszek, hogy az életed része voltam… hogy az életem része voltál.

hetedik napja, hogy...

Megrekedtünk. Stagnálunk. Hetedik napja, hogy bennem vége a világunknak. Nem látod a halmozódó hibákat, ahogy az egyik dolog követi a másikat. Visszafordíthatatlanul. Közben megfeledkezel a kincseidről, a félelem és a fájdalom átmossa az elméd és csak a remegést érzed a csontjaidban. Megfeledkezel a csodákról. Megfeledkezel rólam. Én meg csak ülök, és várom, hogy végre történjen valami. Bármi… De tényleg. Fakul a bőröm, halkul a hangom, áttetsző minden, talán épp most múlok el belőled. Vagy épp te belőlem. Nem tudom pontosan, csak érzem, hogy valami változik.

…Napról-napra kevesebbek vagyunk…