Ösztönösen...

Elérkezünk ugyanoda. Jönnek a problémák. Nem velünk, hanem a világgal. Mikor köztünk minden olyan tökéletes, bármennyire is hihetetlen, és azt érezzük, hogy kettőnké a világ, valami megtöri a boldogságunk.  Valami mindig közénk áll. Félelem reszket a tekintetedben, és bizonytalanság. A tehetetlenség dühe könnyeket fakaszt szemedbe, de nem akarom látni, annyira megrémiszt ez az egész... Ösztönösen menekülnék, ahogy eddig is tettem. Elfutnék a világ és a gondok elől… Mindig is gyáva voltam szembenézni azokkal a problémákkal, melyekben a megsemmisülés lehetőségét éreztem. A világ mindig elérte a célját, és én feladtam azelőtt, mielőtt végleg megtört volna. Esélyt sem adtam  saját magamnak a küzdésre. Jobban féltettem saját kis múlandó boldogságom, melyről eddig úgy gondoltam, hogy bárkivel pótolható…. Most is elfog az émelygés, ha a ránk nehezedő jövőre gondolok. A „ mi lesz akkor, ha…?” kérdések szűnni nem akaró fájdalommal töltik meg a gondolataimat, de próbálok ellenállni. Hiszek magunkban!  Hiszem, hogy már csak Te lehetsz minden boldogságom forrása, és érted végre megéri küzdeni.  Élni akarom az életet, minden nehézségével.  Együtt. VELED!  Nem adom fel, ígérem! A végsőkig kitartok, és mindent megteszek értünk. Ha várni kell  várok rád, ha menni kell megyek veled, ha küzdeni kell , szembeszállok érted bárkivel.  Megmutatjuk a világnak, hogy együtt nincs számunkra lehetetlen. Bármi is történjen, annak úgy kell lennie, hiszen minden okkal történik. Csak azt akarom, hogy érezd, hogy várjon ránk akármi, én ott leszek neked…