.jpg)
Emlékszem, olcsó cigarettákról vitatkoztunk meg lelketlen gonoszokról
meséltél. Közben macskát öleltünk és szíveket simogattunk. Vagy pont fordítva.. Valami elromlott.
Kattant a gyújtó, szállt a füst. Beesteledett. Valaki a szerelemről mesélt
nekünk… Pont nekünk. Olyan, aki csak hírből ismeri. Mi meg persze nevettünk
magunkban. Aztán magunkon is. Utólag már nem is értem. Aztán újra kattant a
gyújtó, újra szállt a füst. Annyira közönséges volt, annyira átlagos, mégis
boldogságillatú volt a levegő. Csak ültünk
ott a lépcsőn, mintha az lenne az otthonunk.
Nagyokat sóhajtott a világ, ahogy minket nézett. Emlékszem, nem fogtam
meg a kezed. – Mindig közénk állnak az ilyen gyermeteg csatáink… Aztán persze csak nevettünk megint, mezítláb
a lámpafényben. Vártam, hogy végre mondj valamit. Mindig a némaságoddal kínzol,
én meg persze mindig túlaggódok mindent. Aztán valahogy mindig a rossz
pillanatban szólalunk meg. Vagy csak a szavak nem találják a helyüket bennünk.
Pedig milyen otthonos a lelkünk, nem is értem… De lassan beletörődöm.
Elfogadtalak. Megszoktalak. Megszerettelek. A szavak legnemesebb értelmében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése