Megint menekülnék. Újra. Mintha belém lenne kódolva, hogy a komoly dolgoktól félni kell. A rám nehezedő súlyok miatt rettegésben tart a fájdalom. Pedig itt lenne az ideje a békének. De valamiért nincs helye a szívemben. Hiányzik. Már a kötődés sem nyugtat. Folyton a rossz döntéseket hozom, mindig megkísért valami más. A jó férfi mellett alszom el, de valahogy mindig a rossz mellett ébredek. És a legfájóbb, hogy nincsenek miértek, és nincsenek válaszok. Belealszunk a megszokásba, és megrémülök. Inkább elfutnék előle, csak ne lássam múlni a varázst. Remélve, hogy kevésbé fáj, ha én dönthetek. Végtelen önzőség, tudom. De valahogy mindig ugyanide érkezem. És mindig könyörgöm valakinek, hogy remélem megbocsát…

…Sosem fog senki. De azért remélem…