békéd és világod

Egyre mélyebben engedtél magadba. Azon az estén, ahogy ott ültünk egymással szemben olyan falak omlottak le, melyekről mindketten tudtunk valahol tudat alatt, valahogy mégsem beszéltünk róla soha. És én csak figyeltelek csodálva, hogy még ennyi hónap után is mindig új vagy. Még mindig rejtegetsz kincseket. Olyan dolgokat adsz, amiért könnyekkel küzdve hálás vagyok a végletekig. Színes lélekdarabkák, ezüstös fények. Egyre jobban magamnak akarlak és végre hagyod. Olyan szavakkal simogatsz, melyeket kevesen érdemelnek. Remegő hangon hálálkodom érted, miközben két sóhaj között elillan belőlem minden félelem, amely előtte hetekig szorított. Ami miatt fakult bennem a boldogság.  És miközben mesélsz rámtelepszik valami édeskés megnyugvás. Nem fojtogat végre tovább a gondolat, hogy nem már nem szeretsz. ( Bár a tudat, hogy múlandó minden boldogság kiírthatatlan belőlem, de lassan majdcsak megszokom. ) De most többek vagyunk és köszönöm. Békéd leszek és világod. Vigasztalás. Lélekvigyázó szerelem. Csodákat őrzök és neked ajánlom. De valahogy mégis olyan kevés… Bárcsak lenne mivel megháláljam. ...Csak magamat adhatom...