Tudom, hogy búcsúzni
kéne, meg elengedni. Nem úgy, ahogy eddig, hogy egy-két napra, hanem tudod, úgy
örökre. Kellene, de nem megy... Minden porcikám ellene van. Egyszerűen nem
akarom. Van, hogy kényszerítem magam,
hogy ne gondoljak rád, de mégis nap, mint nap akad valami, ami rád emlékezetet.
Akarva-akaratlanul. A párnám, mikor álomra hajtom a fejem - pedig már rég nem érzem rajta az illatod.
Olykor-olykor még kezembe akad egy-egy leveled… szelíd betűkkel írtad őket én
pedig százszor olvastam már, amiben bevallod, hogy örökre engem akarsz és senki
mást. Vagy csak úgy eszembe jutnak a
közös emlékek, és elgondolkozom, hogy tényleg mi voltunk azok?! Tudom, hogy te
már régóta küzdesz ellenem. Ki akarsz zárni és tudomást sem venni a világomról.
Nekem is ezt kellene, de képtelen vagyok rá. Gyenge. Az én búcsúm nem örökre szólt. Nem tudlak kizárni az életemből. Tudom, hogy
minden lehetséges úton üzensz nekem, pedig te sem így akartad. Te mégis erősebb
voltál önmagadnál. Még ha fájt is. Tiszteletben tartom, de nem vállalok
felelősséget magamért. Valami belülről irányít és hajt feléd, de nem lépek át
határokat, nem zúdítom rád az álmaimat.
Bármennyire is szeretném.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése