ennyire őszinte, ennyire tiszta

Mintha éreznéd, hogy napok óta nem laksz már bennem. Valahol a zsigereidben érzed, hogy fakulsz. Nem hagy nyugodni a gondolat. Ösztönös mozdulatok, ahogy elém lépsz a semmiből. Hosszú hónapok után váratlanul. Mint valami előre megírt forgatókönyv, amiről mindenki tudja, hogy így kellett történnie. Csak nekem felejtettek el szólni, hogy készítsem a szívemet. Díszbe, gyászba. Nem hagyod múlni. Hiába akarod. Nem megy. Nem erre lettünk teremtve. Helyünk van egymásban. Ott állsz előttem, szívünkre vannak írva a csendes hónapok mögöttünk, szemünkben meg valami márványos üresség fénylik. A könnyek szaladnának, de tartom magam. Erősnek kell lenni. Nem érdemlünk újabb szakadást. Meg különben is, ki tudja mennyi időt szán megint a sors. Nem pazarolhatok el egy csodáló pillantást sem. Most nem… Tudni akarlak. Hallani akarom, hogy boldog vagy. De semmi. Az életemről kérdezel, de belőlem nem szöknek a szavak. „Annyi mindent mondanék, de nem lehet”. Míg élünk kísérteni fognak ezek a démonok… Pont neked meséljek arról, ami egykor te voltál? Fájón csodállak. Mindennapos dolgok szürkeségébe hoztál fényt percekre és meg akarom köszönni. Hálás vagyok. Olyan illemszerű minden, tényleg olyan előre megírt. Valahol fáj, valahol vigasztal. Nem bírok betelni az érzéssel, hogy vagy. Még ha tapintható is a távolság közöttünk. Aztán vége. Elsétálsz, mint azokon a filmeken, amik nem végződnek happy enddel. Szívfájdalom. Szakadás.

Ma már nem tudom, hogy elengednélek-e újra. Annyira erős vagy szívben. Még mindig megóvsz. Senki nem lesz ennyire őszinte hozzám, ennyire tiszta. Én sem leszek már másé abban az értelemben, amelyben a tied voltam. Amelyben a tied vagyok.