Már kezdtem azt hinni, hogy egyre nehezebb veled az élet. Hogy apró csatáink majd véres véget érnek. Hogy a háború végén mindketten a vesztes oldalon állunk majd. Hogy mindent szilánkosra zúzunk, ami törhető. Mint a szívünk vagy a szerelmünk. Közben pedig annyira vágyom Rád. Minden ellenére volt valami, ami maradásra bírt, amikor már kabátban álltam a küszöbön a könnyeimmel küszködve, hogy vége. A lelked, amiről mindig is tudtam, hogy különleges, de csak aznap este jöttem rá, hogy mennyire. Többet értek a könnyeid a szavaknál. Az ölelések, meg azok a megfoghatatlan dolgok, amiken te csak nevetsz, de nekem kincset érnek… És tudod, én már nem akarom újrakezdeni mással. Eldöntöttük, mint valami kimondatlan ígéret, amit ha az utolsó napon meg is szegsz, sohasem róhatom fel vétekként és nem lesz jogom haragudni miatta. De most még reményt ad… Másnap reggel meg úgy ébredtünk, hogy ugyanazok voltak az álmaink. Megosztottad velem a fényed és láttad a szememben a ragyogást. Annyi butaságot mondtam akkor… Utólag azt kívánom, bárcsak maradtam volna csendben. De te végighallgattál és tudom, hogy hittél bennem. Bár ugyanazokat a köröket futjuk újra és újra, míg bele nem szédülünk, de aztán felsegítjük egymást. Nem azért, mert így illik, hanem mert másképp nem lehet. Tükrei vagyunk a világnak. Mindig megfogadom, hogy csak tiszta szívvel búcsúzkodom… Aztán persze olykor valahogy mégsem… Pedig nálam szebben szeretni nem nagyon tudnak – azt mondtad egyszer. És most megint gombolom a kabátom, és nézem, ahogy elpakolod életed darabjait az enyémből. Megfontolt gondossággal. Apró darabokat viszel belőlem is. Annyira nem akarom ezt az egészet, hogy az már fáj. De újra jönnek a kötelező búcsúzások. És a könnyek itt már nem segítenek. Nem bírnak maradásra egyikünket sem. És az ilyen esős magányos napokon jövök rá csak, hogy egyre nehezebb az élet. Nem veled… Nélküled.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése